Home » Beszámoló » Beszámoló: Salsa, London style

Beszámoló: Salsa, London style


Élménybeszámoló 2013. február 23.

Zsuzsi hugommal ellátogattunk Londonba egy szakmai kiállításra, s ha már ott járunk, gondoltuk tájékozódunk a helyi salsa szokásokról, egyszersmind merítünk egy hatalmasat a sokszínű kulturális kavalkádból. Fürkészve a netet, illetve a facebook eseményeket, megleltük a Park Plaza Salsa Ball elnevezésűt. Megörülve, majd az eseményt megnyitva látván, hogy egy minőségi luxushotelben lesz a 4 termes (kubai, vonalas, bachata, kizomba), dress kódját tekintve ’elegant’ party, immáron egyértelművé vált számunkra, hogy semmiképp sem hagyjuk ki, s hogy mindenképp ott a helyünk, lesz, ami lesz.
fejlec
A helyi ismerőseink és kint élő (salsás) barátaink által elmondottak alapján az időjárás kellemesen enyhe hűvösnek ígérkezett, amit a helyiek póló-pulóver kombóval lazán megbírnak. „Hideg? Ugyan már! Na és a hó? Pff, nyugi sosem havazik!” –hangzott el.

Pozitív attitűddel és a 2 legyet egy csapásra érzéssel, annak tudatában, hogy ha már kint dolgozunk, legalább egy jót is partyzunk, szálltunk fel a gépre.

A zökkenőmentes utat és landolást követően kissé visszavett a kedvünkből, hogy a gépből kiszállva kis hópelyhek próbáltak a kabátunkba – részleges útitársként – kapaszkodni. Mert állítólag ugye ott sosem havazik… Ez volt az első intő jel.

Azt követően a kedves határőrség – nem ismervén az ideiglenes személyi igazolvány nyújtotta utazási és határátlépési opciókat – egy külön részlegbe vezetett, majd „Hívják fel bátran a követséget, ott megerősítik, hogy én vagyok az, továbbá érkezésem szándékát!” utasításomra, kis idő elteltével, „Ezer bocsánat, elnézését kérjük, de még nem láttunk ilyet, fáradjon velünk tovább, üdvözöljük Angliában, jó utat kívánok!” exkuzálással, széles mozdulatok kíséretében beinvitált a pudingfejek földjére. Az elkülönítőben töltött idő pont elég volt arra, hogy lekéssük a belvárosba tartó transzfert. Ez volt a második ómen.
Este a hotelban nézegettük a térképet, hogy mégis hol-merre. Nyilván jó előre – még itthon – megterveztünk mindent, a programot, az útvonalat, az oda-, illetve az éjszakai hazajutást a hotelünkbe. Közben persze a kinti salsás barátainkkal leszerveztük, hogy találkozunk egy bazi nagy állomáson, majd onnan 10 perc sétát követően megiszunk egy korty jóféle rumot a Cubana nevű helyen, és csak ezt követően térjünk át a Park Plazaba. Beleegyeztünk, elindultunk a találkozó helyszínére. Megérkeztünk, a többiek sehol. Teló, net, vaccap’, kontaktálási kísérletek, sehol senki. Ez volt a harmadik jel.

Nagy nehezen végre megörültünk egymásnak, és elindultunk a Cubana-ba. Ide:

CUBANA

Kalandos sétánk átvezetett a helyi gettón. Ezalatt azt értem, hogy a Halálosnál is Halálosabb Iramú filmek egyes jeleneteiből is jól ismert, bazi hosszú alagúton át sétáltunk, melynek falát szebbnél szebb graffitik díszítették, a fal tövében nejlonzacskókat a szájukhoz tapasztó emberkék fibrillálva inhaláltak, míg a boltíves átjáró közepéhez érkezve sufni-tuning verdák sorakoztak, körülölelve sok kis agonizáló Mekk Mester utánzattal. Ez nem volt paráztató jel, ez nekem speciel bejött, maga a feeling magával ragadott. Rá is gyújtottam egy cigire, amolyan teátrális mozdulatokkal – megihletve a jelenettől.
Cubana, bejárat, porta. Kúl helynek látszik, már messziről. Hangulatos. Tetszik. Kivételesen belépőt szedtek az egész estés élő zenés buli miatt. Úgy gondoltuk – mivel csak egy ráhangoló rumot ittunk volna, másrészt amúgy sem a kubai salsára voltunk rápörögve – nem megyünk be, inkább egyenesen a hotel felé vesszük az irányt. A hely mellett elhaladva, annak hatalmas üvegablakán benézve még intenzívebb színvilág fogadott, ami visszacsalogató látványt nyújtott ugyan, de inkább csak emelte a hotelbéli várakozásainkat.

Park Plaza, itt vagyunk.

park plaza

A hotelbe lépve, eligazítást kérve léptem oda a személyzet egyik tagjához, aki készségesen egy mélyen a sötétbe tartó lépcső felé mutatott. Elindultunk az ismeretlenbe. A lépcső alján vörös, puha, kellemetlenül mélyen süppedős, exkluzívnak ható, egybefüggő szőnyegpadlóra érkeztünk, mely egy kis előtérbe torkollott. Fejenként 10 Font, és már bent is voltunk. Szemben az egyik konferencia teremből ideiglenesen kialakított ruhatár, előtte meg a kígyózó sor. Beálltunk, közben hátrafelé tekintgettünk a vörösen ide-oda kígyózó folyosón, és a leválasztott termekből kiszűrődő, egymással keveredő muzsika irányába. Tételenként 1 font, és nekik mindegy, hogy a pulcsit beteszed-e a kabát ujjába, akkor is. 12 font mínusznál járok, elindulunk befelé a 4 méter széles vörös folyosón. Balra az első terem ajtajára egy felcelluxozott A4-es papír jelezte, hogy ’Bachata room’. Belépve a 100%-os páratartalom üdvözölt elsőként. A már jól ismert, puha szőnyegre felhegesztett 2x4m-es laminált parketta nem nagyon zavarta a táncolni vágyókat, csinálták mindenütt a rendelkezésükre álló maradék 60 négyzetméteren. A lányok leginkább cipő nélkül, úgy komfortosabbnak hatott. A zenére nem figyelve, 10 másodperc elteltével már mozdultunk is tovább.

Szintén balra, a következő „vörös szőnyeges” terem ajtaja a ’Cuban room’ nevet viselte. Belépve, akár az is állhatott volna az ajtón, hogy ’egy ketrec puma’, legalábbis ami a szagot illeti (aki járt már az Állatkertben, az tudja, miről beszélek), az amazóniai páratartalomról már említést sem téve. Az elszívás-befúvás fogalomkör náluk vagy ismeretlen kifejezés, vagy egyszerűen csak nem volt kedvük beüzemelni a klímát. A terem mérete itt kb. kétharmada volt az előzőének, a precízen lerakott táncparkett gigantikus mérete majdhogynem elérte a 6 négyzetmétert. Ez szintén kevésnek bizonyult, így aztán itt is mindenki mindenhol csinálta. A lányok javarészt – akárcsak a szomszédban – cipő nélkül. A zenei felhozatal a kommersz kategóriát súrolta, dübögő zenékkel, hogy a kezdők is meghallják az egyet. Itt hozzávetőleg 15 másodpercet töltöttünk.
Ezt követően a vörös kígyó egy balra benyúló, egybefüggő, kb. 150 négyzetméternyi, téglalap alakú térbe torkollt, melynek jobb oldalán a bárnak csúfolt hosszúkás pult éktelenkedett. A terem jobb oldalán, az italpult mellett elsétálva egy menekülő útvonal vezetett, a téglalap alakú terem rövid végén pedig a – látszólag hozzá nem értő – DJ a – kizárólag hatalmas jóindulattal vonalasnak nevezhető – zenéit igyekezett kordában tartani. A DJ előtt nagy nehezen észre lehetett venni a lerakott parketta 6×4-es, maximálisan kihasznált méretét, a szagokat szerencsére már kevésbé, hála az egybefüggő, nagy légtérnek. Félhomály, nyomaszó környezet, sötétszürke falak, oxigénhiány, 600 ember, és még a zene sem a legjobb.

„Sz’t hol a kizomba terem?” – jött a kérdés. Nos kérem, a menekülő folyosó nagy ívben jobbra kanyarodó végén egy nyitott ajtón virító A4-es papír jelezte. Belépve még egy iglut is melegnek éreztünk volna, ezért Bear Gryllst megalázó precizitással, reflex-szerűen átölelve kezdtük dörzsölni saját karjainkat, miközben arra kondicionáltuk az agyunkat, hogy ez biztosan direkt ilyen, hogy szorosan oda kelljen bújni, és hevesen ölelni a másikat. Nem a sexyn pulzáló zene miatt, hanem hogy ne fenyegessen a kihűlés veszélye. Üzekedésre hangolva? Frászt!

Mi jöhet még? Gondoltuk, bedobunk egy rumot a pultnál, hogy könnyebben feldolgozzuk a megérkezésünk óta eltelt kvázi 5 percet. A zanzásan összeállított itallap alkoholos szekciója részletesen taglalta, hogy egy Jack’n Coke (Jack Daniel’s kólával hígítva 6,4 font, rumot viszont még a pult alól se kérjünk, mert az nincs. Helyette fel volt még tüntetve 0.33-as kiszerelésű 2 féle sör (Beck’s és Heineken), eszpresszó, meg némi rostos. Mindegy, csak marjon elhatározással a viszkikóla mellett döntöttünk. A long drinkes pohár fenekén 2 akkora jégkocka csattant, hogy a Titanic sem látott még akkorát, majd precízen kimérve 2 (KETTŐ!) cent whiskey, és egy kis üveges kóla. 6,4 font, keziccsókolom. He? Itt már kezdett enyhén torzulni az arcom. Ezek itt nem tudnak nemhogy bulizni se, de még inni se? Hogy is van ez? Fizettünk, távoztunk, leülnénk. Utóbbit nem lehet, mert asztal meg szék az kizárólag a ’vip’-ben volt, ami leginkább a házmester özvegy Krampacsekné által az udvarban precízen elkerített kis virágágyásra hasonlított. No, de sebaj, a ’vonalas’ parkettán épp kizomba szólt, sereglettek is rendesen az emberek odafele, mint ingyen étel osztáskor a Blahán. Mi sem voltunk restek, nézzük már meg mi van ott, hogy nyugaton hogy megy ez a fellépősdi. Kezdem is: kosztüm az nulla; de annyira nulla, hogy egy elegáns dresszkódos partyn fellépő csóka egy almazöld trendi nadrágban és egy bézs kinyúlt nyakú pólóban szorongatta és irányította a rángatózó csípőjű, hájas, igénytelenül felöltözött partnerét, aki első ránézésre a Gubacsin megért volna vagy kétezret. Zsuzsi utólag szakmailag is kommentálta a látottakat: „volt benne 2 figura, és annyi”. Én speciel azt a kettőt sem vettem észre, pedig még részeg sem voltam; kezemben szorítottam az első – és egyben utolsó – fél adag frissítőmet.
A performanszot látva a helyiek heves tapsviharba kezdtek, amit én annak tudtam be, hogy nyilván ők is örülnek, hogy végre vége, egyúttal köszöntik az új lemezlovászt, aki majd minőségi vonalast szolgáltat. Jimmy Bosch, Bobby Valentin, Angel Canales, és hasonlóan ”jelentéktelen” nevek hallatán egyre inkább kérdőre kerekedett a srác szeme, nyilván azt hitte, hogy ez valami balkáni káromkodás lehet, de semmiképp sem zene, amiből ő kizárólag a legjobbjait hozta el ma estére, és hogy ez a buli csak 2-3 havonta van, és hogy nagyon exkluzív, és menjek is arrébb kicsit, mert összezavarom a csi-jét. Nah mondom, ez fasza! Iderepültem a sosincshó országába a sok fisencsipszes bábuj közé, és a ’nagy nyugat’, illetve az egyre burjánzó etnikai sokszínűség ellenére egyikbe sem szorult minimális zeneelmélet sem. Gyász. Mégis, hogy a francba lehet ez, vontam kérdőre egy másik, nem idén barnult fiatalembert, mire ő csak pillogott, és kajánul rám kacsintva odavágta, hogy „relax papi”, és hogy ez ami megy, ez most a top, és hogy forduljak meg, mert mindjárt jön a divatbemutató, amit kihagyni vétek, meg hogy cimbora csinálja.

A micsoda??? Azt meg hogy, de leginkább miért?? Mindegy is… Igaza lett, a zene megállt, és egy Will I Am-re hajazó önjelölt makákó magához ragadta a mikrofont, és torzítva rikácsolta bele, hogy ürüljön a parkett de izibe’, és mivel őt nem hívták meg a londoni divathétre, ezért ő itt és most letolja a torkunkon az idei kollekcióját, ha tetszik, ha nem, és már szólította is a ’modelljeit’, akik leginkább úgy néztek ki, mint a Brad Pitt a Blöffben. Nem a kocka hasára és a szálkáira célzok, hanem az összképre, amit nyújtott. Igénytelen tuskók, ápolatlan – de legalább kigyúrt – brit bunkók. Zsuzsi szerint genetikai sajátosság lehet, hogy egyiknek sincsen nyaka. A nők olcsó, de legalább Révai Nagylexikon vastagságú sminkkel igyekeztek elfedni rusnya bőrüket, és démoni dámaként vonulni a táncparkett széléről tapsoló és – számomra érthetetlenül – vivátozó emberek közt. Az ’exkluzív’ bemutatót divatos, dobhártya-hergelő tücc-tücc kísérte, mindezt masszív 30 percben. Pozitívum, hogy a felvonultatott kollekcióban legalább egyetlen, számunkra is értékelhető darab azért akadt.

A többi teremben ezalatt változatlanul szólt a zene, ment a party.

A bemutató végén a DJ igyekezett ismét vonalasra visszaváltani, amit Manolito y Su Trabuco – La Negra klasszikusával ’sikeresen’ el is követett. Facepalm, vagy ahogy a fociban ismerik, öngól. Itt már totál nem volt kedvem az ereim felé késsel nyúlni sem, leginkább látványosan elájulni, hátha másnap reggel egy finom puha ágyban ébredek, feledve és kiheverve az eddig megélt sokkot. Abban bíztam, hogy Zsu is hasonló érzésekkel viaskodik, és legalább elmehetünk vissza a hotelba aludni. Legnagyobb mázlimra rajta kívül a cimborák is hurrogtak és elképedve szemlélték az eseményeket, és csöppet sem lepődtek meg, mikor bejelentettem angolos (hehe) távozásunkat. A bachata performanszt már meg sem vártuk, sietve a ruhatár felé vettük az irányt, amit az 1 órás hazaút követett. Közben tapasztalatot cseréltünk, és megállapítottuk, hogy idehaza egy foghíjas buliban az egy négyzetméterre jutó jó táncosok aránya hatványozottabban magasabb, mint odakint, viszont a látszólagos rongyrázás, és ki-ki önnön fontosságának előtérbe helyezése (self-pr, önmarketing) bőven túlszárnyalja nyáron a Hajógyárin a Studioba csoportosuló emberek összességét.

Késő van már, összegezzük: A buli nem jelentett mást, mint életem legpocsékabbul elköltött 18 és fél fontját. Emléke örökké él, egyszersmind tanulság, hogy legközelebb hallgassak a belső hangra, és maradjak az első ponton, a Cubana-ban, vagy akárhol másutt, tékitízi, nyugi.

Szerző: el Tiburón