Éjszaka utaztok öt órát egy másfél órás workshop plusz két óra buli kedvéért, úgy, hogy másnap munkanap van, ráadásul a tanárok a saját „helyi” gárdát képviselik? Normálisak vagytok?
Mert bolondok vagyunk és ez így van jól.
Normálisak vagytok? Kérdezik sokan, joggal, az alanti sztori hallatán. Ami a kérdésre adott konkrét választ illeti, attól tartok a „nem, súlyosan deformálódott a központi idegrendszerünk, de nekünk így jó” a legkorrektebb és ez így is van rendjén.
Az egész marhaság úgy kezdődött, hogy véletlenül felszabadult számomra november harmadik napjának estéje, majd hamarosan megtudtam, hogy aznap Márta és Ronaldo középhaladó szintű ZOUK workshopot tartanak Bécsben.
Bécs.
Zouk.
Márta és Ronaldo.
KH szint.
Menni kell.
Nagyságrendileg ez az öt gondolat szorított ki minden mást a fejemből abban a percben és már csak az volt a kérdés: kivel? Sanya nyilván, akkor úgy tippeltem, hogy már be is fizetett, küldtem neki SMS-t, amire ugyan nem reagált, de egy pillanatig nem volt kétségem, tudván, hogy a ZOUK-függőség igen súlyos változatában szenved (illetve dehogy szenved, úgy van vele, mint én az elmebajommal: minden percét élvezi). Kipostoltam a Facebookra, mert manapság ez a divat, és vártam a vasárnapi Reggaeton-RNB-Zouk estét, hogy a csinos zoukera-kat megkörnyékezzem visszautasíthatatlan ajánlatommal: indulunk délután, érkezünk hajnalban, baromi jó buli lesz, minden egyéb bizonytalan.
Kriszta és Mia azonnal belátták, hogy érveink ellenállhatatlanok, és nemcsak hajlandóságot, hanem egyenesen lelkesedést is mutattak a terv felé, ami kitartott másnap is. Hasonlóan reagált a társaság hivatalos Duracell Nyuszija, Timi is, így pont megtöltöttük a rendelkezésre álló négyszemélyes autót (de hát sok jó ember kis helyen is sok jó ember). A jelentkezés (további jelentkező és autó híján) itt lezárult, megkezdődött a szervezkedés – pénzváltás, regisztráció, a főnökök győzködése, és a sakkozás a beosztásokkal, határidőkkel.
Szereztünk egy ötszemélyes autót a túrára, mire szerda éjjel kiderült, hogy Timi nem tudta szabaddá tenni az estéjét, így maradtunk négyen, akik aludni se nagyon tudtunk (ki az izgalomtól, ki a munkától), úgy vártuk ezt a rövid utazást, mint a nagy nyári szabadságot.
Végül 17:15-kor indultunk a Ferenciek teréről, majd 17:45-kor befejeztük a vacsorával egybekötött első pihenőt egy benzinkútnál a Sasadi úton, és 20:12-re megérkeztünk az osztrák fővárosba.
Azon belül a Babu-ba: „a club with style” – hirdeti magát a hely, szabad magyar fordításban ez annyit tesz: „leszakad a pofám” kategóriás. Az alapszín a fekete, spéci világítással és fehér design elemekkel. A beltér két emelet magas, a domináns sötéthez kiválóan idomulnak a burkolat nélküli, boltíves téglafalak. Maga a bárpult is fekete, a magas, fekete bőrkanapék körül fehér gyertyák, a lámpatesteket is fehér, négyszög alakú üveglap fedi, az utcafront egy az egyben üveg, a boltíves mennyezet felé tartó, krómozott oszlopok és a galériára vezető, szintén krómtól csillogó függőlépcső, mind nagyszerű összhangban vannak. Fent, a galérián a tánctér fölött karcsú bárszékek, asztalok nyújtanak hangulatos beszélgetési lehetőséget, de van pókerasztal is. Az egyes helyiségeket szűk, téglaborítású átjárók kötik össze, mintha egy várban lennénk – és minden láthatóan nagyon átgondolt, nagyon profi, nagyon minőségi; elképesztő hangulata van, nagyszerűen illett oda a zouk, mint zene és mint tánc.
Maga a tánctér nem túl nagy, talán 150 négyzetméter, fekete, igényes, de kissé csúszós parkettával borított. A workshop este 8-ra lett meghirdetve, így nem csoda, hogy az utolsók között (utolsóként?) érkeztünk, de az előzetes regisztrációnak hála nem maradtunk le semmiről, megvártak minket, addig is szólt a zene, táncolt a jónép. Csupa barátságos, kedves arc, a rutinosabbakat (Sanya) és a szebbeket (Kriszti+Mia) ismerősök széles hada üdvözölte, a magam részéről vételeztem egy zöld címkés erjesztett árpaitalt, felvettem a Rettenetes Birodalmi Piros Tánccipőt és készen álltam a mulatságra.
Ami egyszerűen szenzációs volt.
Aki volt már Mártáék óráján tudja, milyen hangulatot tudnak csinálni a határtalan lelkesedésükkel, elhivatottságukkal, kedvességükkel és profizmusukkal, de ez most még a szokásosnál is jobb volt. Egyből belecsaptunk a lecsóba, jól is tettük, mert a tervezett kilencven perc kevésnek bizonyult, még bemelegítés, ráhangolódás nélkül is simán túlléptük a két órát, hogy azt a káprázatos kombinációt amivel a mesterek készültek, ne kelljen méltatlan módon, csonkán félbehagynunk.
Olyan volt, mint a zouk maga. Érzéki, finom érintésekkel teletűzdelt, mégis szabad és lendületes, magával ragadó és felemelő, bensőséges és látványos egyben. A zenét az utolsó cseppig kitáncoló, de azt nem szolgai módon követő, olyan, amelyik játszik a ritmussal, így növelve a tánc szerelmes-tüzes kisugárzását.
Beleborzongtunk, amikor a Vörös meg a Brazil megmutatták, mire vállalkoztunk.
Persze nehéz volt, nagyon nehéz, még a rutinosabbak is megküzdöttek vele, a magam szerény kezdő szintjén örültem, hogy favágó módjára, „darabra” összeraktam. De összeraktam.
Csodás két óra volt, Ronaldo szokás szerint a mozdulatai finomságával pótolta a nyelvi hiányosságait, újra és újra kilassítva, kiemelve a fontos részleteket. Márta pedig a maga tökéletes nőiességével segítette őt, bár jobban beszéli a nyelveket, nem vette át az órát, de sose mulasztotta el a hölgyek figyelmét felhívni azokra a kecses részletekre, amitől olyan igazi lesz a mozdulat, tánc lesz a tánc.
Sokan voltunk, tizenkét pár és három szóló virágszál, utóbbiakra való tekintettel párváltással tanultunk, így lehetőségünk nyílt egyből megismerkedni az osztrák hölgyekkel, akik mind ügyes, rutinos táncosok voltak, bár a szépségük elhalványult a három magyar grácia mellett.
Fél tíz lett, mire Guido, a szervező, megköszönte Ronaldoék kitartását és a résztvevők lelkesedését (meg fordítva) és a közös fotók után elindította a bulivonatot. Kedves gesztus volt tőle, hogy rögtönzött köszönőbeszédében a mi kis magyar különítményünket is megemlítette.
A buli amolyan igazi zoukos buli volt, mindenki táncolt mindenkivel, a mi hölgyeinknek se volt sok idejük pihegni, mi pedig Sanyával igyekeztünk megmutatni a bécsieknek, milyen is a magyar virtus. Hétköznap lévén sajnos gyorsan fogyott a társaság, de még maradtunk elegen ahhoz, hogy illendően felköszöntsük Mártát, ahogy az éjfélt elütő óra a születésnapjának kezdetét jelentette be. Én voltam a szerencsés, aki épp vele beszélgettem, amikor átfordult a számláló, így elsőként húzhattam meg a fülét, majd rögtönöztünk neki egy kis szülinapi roda-t (a rueda zoukos megfelelője), megünnepeltük, kapott koktélt, nagyon bensőséges volt az egész. Háromnegyed egyre viszont elmentek a vendégek, és én is elkezdtem aggódni a hazaút illetve a másnap miatt, hosszas nehézségek után (minduntalan félbehagytuk a búcsúzkodást és visszamentünk táncolni), utolsóként jöttünk el.
A visszaúton alvás szóba se került. Repkedtünk, nevettünk, mindenki mesélt mindenfélét. A hátsó ülésen a lányok elővették a videókat, izgatott csicsergés kezdődött: „hú, ezt is lekövettem!”, „nézd, nyolcat forogsz, de ügyes vagy!”, „úgy levezette, hogy esélyem se volt!” és hasonlók, aztán ez alábbhagyott, beszélgettünk még egy kicsit, de gyorsan fogyott a távolság, fél ötre mindenki hazaért, még Sanyát se dobtuk ki félúton (pedig lett volna rá ok).
Fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, aludni ráértünk valamikor később (másnap ugye meló), de ezt kár lett volna kihagyni, és már alig várjuk a következőt! Tudjuk, hogy őrültség és nem racionális, de kinek van kedve ebben a világban józanul gondolkodni és mindig logikusan cselekedni? Unokáinknak is mesélni fogjuk (és be fogjuk nekik mutatni a figurát is).
Szerző: Laci