Kora nyári, fülledt, meleg este; az aszfalt borította Budapest ilyenkor hatványozottan kitekintésre csábít a négy fal közül, s új, felfedezésre váró utakra hív.
Lehet ez akár zenei felfedezés, egy olyan helyen, ami tökéletesen erre teremtetett: a MoM Kulturális Központ nem nagy, talán épp ettől annyira bensőséges, családias. A koncertterem harsogástól mentes egyszerűségében pompázott, a hangszerekkel díszített színpadképet tengerkék mélységbe öltöztették, a falak kizárták a rohanó hétköznap zaját.
Igen, talán mondhatom, egy másik Univerzumba léptünk át, melyet nyomatékosított bennem az időközben, kezében egy szál gyertyával érkező, patyolat fehér ruhában, amolyan babalao-ként (santeria vallás előljárója) ostort pattintó Omar Sosa, ki a zongorához lépve, érthető kézjelzéssel hívta közel magához (kitalálható indokból) a mintegy 100 fős – javarészt jazz-felfedezőkből, ill. hazai zenészekből álló – hallgatóságát, mint mester tanítványait.
A Kubában született, turnéival a világ számos pontját megjárt művész, 2015-ös, ’ILÉ’ (ami yoruba nyelven földet, otthont jelent – utalva ezzel a kubai zenei gyökereihez való visszatérésére) című albumát jött bemutatni (talán első látogatásával, idehaza), és 7 Grammy jelöléssel a háta mögött bizton több emberre számított, mint amennyi kíváncsi volt fúziós, többféle kultúrális hatásból táplálkozó zenéjére.
Omar, mint zeneszerző és producer bátran ötvözi afro-kubai vallása (Santeria) Orisha zenei tradicióit, hip-hop-pal, rumba-val, és egykori (Ecuador, San Francisco) illetve jelenlegi (Barcelona) lakhelyeinek zenei hatásaival. A jazz, a klasszikus, és flamenco zenei megoldások már csak hab a tortán. Valódi humanistát látunk a színpadon, aki Steinway zongorája és egyéb szinti kütyük előtt görnyedve, mikrofonnal a markában, vagy épp eksztatikus, obbatalá-t megidéző, afro táncában éppúgy lebilincseli a nézői figyelmet, mint a szakállán le-lecseppenő izzadság.
Hiedelmekkel ellentétben a jazz-t is lehet értelmezni, befogadni; a zene, ha engedik, beszív, s végtelen határok felé sodor; olyan szabadságot kínál, ami (ha időszakosan is, de) konvergál a végtelenhez. A bennünk, körülöttünk emelt falak, határok (legyen az lelki, kultúrális, társadalmi, vagy fizikai) és azok ledöntése, túllépése, egy-egy ilyen koncert során kézzel tapintható.
Omar társai közül ketten (klarinétos-szaxofonos, ill. ütőhangszeres) gyerekkori barátai, Camagüey-ből.
Hozzájuk csatlakozott a mozambique-i, basszusgitáros, ki az egykori Dr. Alban-t megidéző, pálmafás frizurájával, és termetes jelenlétével permanens mosolyt csalt hallgatóságára. Ha létezik alázatos, egymás felé feltétlen tiszteletet tanúsító, zenei nyelven történő kommunikáció, akkor az az övék volt, végig az előadás folyamán. A közönség nem maradt ki a szórásból, volt éppúgy, együtténeklős cha-cha blokk, és tematikát lazító, fantasztikusra sikeredett, Guantanamera átirat.
Mivel táncosokat (nem meglepő módon) nem igazán ismertem fel a nézők soraiban, a koncert végeztével talán jogos kérdések fogalmazódtak meg bennem; a 2 milliós, kultúrálisan sokszínű fővárosban, ahol magukat kubainak hívó salsások heti szinten töltenek meg 600-800nm-eket mindenféle bulikban…, azok vajon mit ismernek, tudnak az egyébként ’megtáncolt’ kubai zenei rétegekről, hagyományokról, ha ilyen, szökőévente felbukkanó lehetőségeket kihagynak?
Vajon megállunk, vagy továbbsétálunk, ha receptorainkat megüti egy ‘szalszánál’ vagy ‘bácsátánál’ összetettebb zene textúrája? Van időnk megállni, van időnk megérteni?
Szerző: Mihályi Péter (¡AlgoMás!)